03.
A Globe egy edző (és egyben közönségtag) szeméből, avagy hogyan lesz az álomból valóság?
A Miss and Mister Pole Dance Globe idei hamburgi versenye rendkívül sikeres volt a magyar csapat számára, ugyanis érem nélkül senki nem távozott. Az egyik bronz éppen a hódmezővásárhelyi Magic Pole duós lányainak ment, akiknek edzője, Bartyikné Oláh Gabriella így gondol vissza a versenyre.
Hol is kezdődött, hogyan is kerültünk ide? Tavaly tavasszal, amikor a két kis kezdő kategóriában induló versenyzőm együtt készült fel egymással, hosszú heteken át, elvileg egymás ellen. Egyetlen pillanatig sem tekintettek egymásra ellenfélként, sőt, egymást biztatták, támogatták és segítettek, hogy minél jobb legyen a másik koreója is. Mosolyogva néztem őket már akkor is. Vége volt az akkori versenynek, egyikőjük első, a másikuk pedig második helyezést ért el. És azt láttam a színpadon, amit minden tréner kíván magának: két elégedett, boldog versenyzőt. A két lány úgy fogta egymás kezét a színpadon, mint akik maguk sem tudják, melyikőjük milyen érmet kap. Mert nem érdekelte őket. Külön dícséretet kapott a két lány a zsűri elnökétől, Pirner Almától, mert mint mondotta, ezek a lányok szerették, amit csinálták, jól érezték magukat, és ez átérződik a koreón is, és tarol…
Mindig hálás leszek Almának ezért a mondatért. Ugyanezt gondolom én is a versenyzésről. Nem hiszek abban, hogy mindenkiből ki kell erőszakolni a legmagasabb elemeket. Mert ha látszódik , hogy szenved, sosem lesz hiteles. Tréneri hitvallásom, hogy a legjobb elemekkel tűzdelt koreot is ki lehet dobni a kukába, ha nem tudod ÁTADNI, amit csinálsz a színpadon.
Hazafelé már meg is beszéltük, hogy kipróbálják magukat így, együtt. De feltételeim voltak. Egyformán szeretem a két lányt, és úgy gondolom, hogy duózásra nem alkalmas mindenki, nehéz, embertpróbáló feladat. És nem azért, mert néha te tartod a másik súlyát. Hanem mert nem vagytok egyformák, két külön egyéniség munkája ez. Azt hiszem, erre az alázatra születni kell. Nos, ők állták a próbát. Ők erre születtek.
Jött az idei év tavasza, és készülni kezdtünk, immáron duóként. Hatalmas falakba ütköztünk. De küzdöttünk, nem adtuk fel. Elmentünk az amatőr versenyre duó kategóriában, és a színpadon megszületett a csoda. Amiben már csak nagyon kevesen hittünk. Nehezen állt össze a koreó , és nagy út volt mögöttünk. De minden működött. Kihirdették az első helyezett párost: nyertünk..! Boldogok voltunk!
Ekkor derült ki, hogy amatőrként érdemesnek tartanak minket arra, hogy képviseljük hazánkat Hamburgban, a Globe-on. Azt hittem elájulok. Láttam, a lányok csak mosolyogtak, nekünk pedig ott potyogott a könnyünk egy családként lenn a nézőtéren, a magunk kis 20 fős szurkolóbrigádjával. Tudtuk, hogy nem tartunk még ott, hogy profik közé menjünk. Pár hónapja álltunk össze, egy év rudas tapasztalattal, ez még magas nekünk. Őrlődtünk sokáig. De tudtuk, hogy ilyen lehetőség nem jön még egyszer: nincs mese, menni kell. És ha már megyünk, egy életünk, egy halálunk, nyomni kell, tolni kell.
Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű. Letti régészként munkahely miatt Kecskemétre költözött, így gyakorlatilag 100 km távolság volt a lányok között hétköznap. Andinak esküvője volt a Globe előtti hétvégén. Aki szervezett már esküvőt, tudja miről beszélek, aki nem, az meg képzeljen el egy gigakáoszt, két álló hétig. Így maradt a heti 3 edzés, csak hétvégén. Lelkileg és fizikailag is nagyon megterhelő feladat volt, megállás nélküli munka vezetett Hamburgba a februári verseny óta.
Sok mindent láttam ott kint a versenyen. Olyat is, amit mai napig nem emésztettem meg, ámulatba ejtő gyakorlatokat, és olyan szívet, ami csak nekünk, magyaroknak van… Reggel 8-kor volt a costume check a verseny helyszínén. Tudnivaló, hogy itt ezt nagyon szigorúan nézik. 8 órára mi magyarok és a japán lány volt a helyszínen. A szervezőkre tőlem ne várjon soha senki rosszat. Igen, volt káosz, mint mindenhol. De majd ha valaki leszervez egy hasonlót, akkor törjön pálcát felettük. Igen, meleg volt. Sokan kérdezték, hogyhogy nem tettek ellene. Tettek, de lássuk be, Hamburgban a 32 fok nem normális. A nézőtéren hőérzetre 40 fok volt, a színpadon, ami magasabban, beljebb, és feljebb volt, ráadásul függönyökkel körülvéve, nos, szerintem ott 60... tudom miről beszélek, voltam fenn a lányok előtt. És igen, azért hogy ne történjen baleset, le is állították a versenyt, még mielőtt tragédia történt volna. Sajnos , mi rudasok tudjuk igazán, hogy a rúd, amikor csúsznia kéne, akkor tapad, és amikor tapadnia kellene, akkor csúszik. Ez a mi világunk.
Láttam rémesen szerény japán lányt, aki mindenkit elkápráztatott gördülékeny, „szív-lélek” koreójával. Láttam pici Mentánkat zavartan mosolyogni, izgulni érte a szüleit, edzőjét. Láttam Esztit, tudtam, hogy oda akarja tenni mindazt, amiről itthon ő úgy érezte, hogy nem volt benne. Láttam a zsűrit közelről, ahogy nézték a koreója közben. Tetszett nekik, és őrületesen büszke voltam rá, hogy ő is magyar.… Láttam hatalmas oroszokat, ukránokat. És láttam Noémit kiállni a színpadra mosolyogra, bátran, kétszer is (mivel először egy technikai hiba folytán kiesett egy csavar a fix rúdból, és a sora közben forgóra váltott)…. magabiztos volt ő is. Mint az oroszok, ukrán lányok... De ő másként. Mosolygott, onnan bentről, a szívéből… És mindenkit letarolt… Érződőtt a levegőben, hogy igen, ez megvan….megállt , majd felrobbant a levegő benn, amikor ő színpadon volt… És láttam az én két imádott, csupaszív versenyzőmet, ahogy az, ami minden álmon túl volt, fél évvel az első mozdulatok után ott álltak egy nemzetközi versenyen, kézenfogva. Nem hiszem, hogy kellett ennél több..
Néztem a tökéletes gyakorlatok sorát… Motoszkált bennem, hogy mit is keresünk mi itt. Mert mi amatőrök vagyunk. Sokan kérdezték, miért mondom ezt.. Mert így gondolom!!!! Nem hiszem, hogy valaki attól válik profivá, hogy megnyer egy amatőr versenyt. Nem mindegy, hogy ez valakinek az élete, hivatása, vagy egy hobbi, amikor munka mellett próbál felnőtt fejjel egy lassan profi sportban kiemelkedni. Nem hiszem, hogy mi, a magunk kis 6 hónapjával profinak nevezhetjük magunkat. Igen, nálunk még elő- elő fordul nagyon erős koncentrációnál egy hajlított térd vagy épp egy nem lefeszített spiccelő láb. Talán kicsik voltunk még ide.
De ez nem baj. Nem azt mentünk ki megmutatni, hogy mit nem tudunk. Hanem azt , hogy miben vagyunk jók. Lélekben. Szívben. És hogy szeretjük ezt csinálni. Mikor kérdezték tőlem a verseny előtt rengetegen, hogy milyen eredményt várok, mindig sokkolt tekinteteket kaptam, nem értették, hogy miért nem várok eredményt… Azért, mert tisztában vagyok a lányok teljesítményével. És azzal is, hogy milyen a versenyzés. Láttam már ugyanattól a duótól tökéletes, és láttam már pocsék módon is ugyanazt a koreográfiát . Nekem az eredmény az volt, hogy a tőlük telhető maximumot beletették ebbe a pár hónapba, és próbáltak felnőni a feladathoz, nem adták fel, nem futamodtak meg. Hogy azt a koreót, amit megálmodtam nekik, addig nyúzták, amíg össze nem tudták rakni, és végig nem tudták csinálni. Megmondtam előtte is. Az, hogy ott , abban a pillanatban mi, hogy sikerül, az annak a pillanatnak a varázsa lesz.
Rengeteg mindent leszűrhettem ennek a versenynek köszönhetően.. De a verseny legnagyobb tanulsága az volt, hogy szeretek magyarnak lenni! Tudjátok, ha abban az óriási országban egy nemzetközi, 12 nemzet részvételével játszódó verseny nem tudta megtölteni azt a kis termet, akkor itthon miért tudunk sokkal nagyobb termeket megtölteni egy amatőr versennyel? És igen, tudom. Van széthúzás, van versengés, vannak viták itthon is… Akkor mégis miért? Mert magyarok vagyunk. Mi szívvel is dolgozunk. Bárhol, bármiben is legyünk…
Szerző: Bartyikné Oláh Gabriella