26.
„Amikor kilépsz a saját komfortzónádból, az az igaz”
Every dream begins with one step – mára ez lett Floch Detty, alias PoleBernadett szlogenje, aki még csak 22 éves, de már kétszeres junior rúdsport-világbajnok, kétszeres Pole Theatre Hungary Pro Comedy nyertes, és pár hete a Pole Theatre World versenyén is elhozta a Pro Comedy kategóriagyőzelmet. Bettivel a verseny előtt beszélgettünk.
Kezdjük talán onnan, honnan is indult az egész…
Egyszer megláttam a YouTube-on egy összevágott videót, amiben valaki lesétált a rúdról… úgy voltam vele, hogy ezt én is akarom! Ekkoriban még szinkron úszni jártam, versenyszerűen sportoltam. Mivel az egyik - nálam mindössze egy évvel idősebb - csapattársam akkor már járt rúdtáncolni, Anyu beleegyezett, mondván, ha neki engedik, akkor az biztosan rendben van.
És akkor egyből átnyergeltél a rúdtáncra?
Nem, még egy évig jártam úszni, aztán szálltam csak ki. De pont jókor, mert utána a csapatban is változások történtek. Után már csak a rúddal foglalkoztam, jártam versenyfelkészítésre, indultam a Dollhouse Amatőr Bajnokságán is, és aztán egyszer csak jött a junior VB győzelem…
Na, és mikor lett meg a lelépkedős álomelem?
2014-re jött össze, ugyanakkor, mint a főnix. A második VB gyakimban már mindkettő szerepelt.
A sok rúdsport után miként jutottál el a művészibb vonalra, azon belül is a humoros kategóriába?
Vixy ötlete volt, hogy induljak Comedy-ben, mert ott eleve jobbak az esélyek. Eleinte úgy voltam vele, hogy az nem nekem való, meg ciki is, ha nem vagy vicces, aztán pont ebben a műfajban találtam meg magam. Itt fontos, hogy a történet kerek legyen, és ne váljunk nevetségessé, hanem szórakoztassunk. Amióta ezt csinálom, azóta megnőtt az önbizalmam, és még élvezem is. Néha amúgy ehhez még színpadon kívül is kell a jó humor: emlékszem, mikor 2016-ban az olasz versenyre kis híján nem jutottam ki, mert sztrájkoltak a reptéren; végül 16 órás vonatút után, hulla fáradtan rohantam fel a próbára, majd nem sokkal később már élesben ment az első Comedy előadásom… És persze a sok Comedy után nehéz újra visszaállni a komolyabb műfajokra is: amikor a 2018 decemberi Dubai Pole Cup-ra készültem, alig bírtam megállni, hogy ne trollkodjam szét a Joker-es gyakimat.
A versenyzés mellett mi minden történik még veled?
Tavaly diplomáztam alapszakon. Most egy év szünetet tartok, tanítok, fellépek, versenyfelkészítő kurzust tartok, vannak saját versenyzőim, és számos egyéb ötletem is van. Nemrégiben rudas blogot is indítottam. Jövőre talán lesz időm a Master szakra is. Azért a versenyzés rengeteg időt elvesz. Nem beszélve a háttérmunkákról, amibe talán bele sem gondolunk: egy-egy versenyzene összevágása (főleg Comedy-ben, ahol rendszerint több számot is össze kell vagdosni), és amifel fél napok mennek el. Főleg, ha a következő versenyre újra meg kell vágni, mint például a mostani Pole Theatre World-re is, ahol a koreót és a zenét is le kellett rövidíteni 4:30 percről 4:00 percre.
És ezt hogyan oldottátok meg?
Ott húztunk, ahol tudtunk… a tesóm, Vixy, például újra és újra felmondta az összekötő szövegeket, azok így picit rövidebbek lettek, mert egyre gyorsabban mondta. A zenéből is tényleg szinte hangonként faragtam le, hogy időben kijöjjön. De változtatás mindig van, főleg nálunk: Vixy-nek állandóan eszébe jut valami, ezúttal például az, hogy mivel Dan [Rosen] is a zsűriben lesz, az egyik háttértáncost megcsinálta az általa kitalált Susan karaktének – tegnap éjjel még a Susan feliratú pólóját kövezte a srácnak… Szóval újítás mindig van. A legelejét is átvariáltuk a produkciónak: most például már azalatt felmegyek a színpadra, hogy Shimmy [Michelle Shimmy, a Pole Theatre kitalálója] konferál, és aktívan jelen vagyok, hozzászólok a felkonfhoz. Szóval már ez is az előadás része, hogy egy öreg néni belebeszél a felkonfba…
Jól értem, hogy alapvetően Vixy az értelmi szerzője a dolgoknak?
Abszolút, mindig tele van ötletekkel, már most is a következő koreón agyal. És hát van min, mert most 4 hónap alatt 3 különböző koreón dolgoztam. A Pole Theatre World-re a rúdtánc történetét hoztam, az idei Pole Theatre Hungary-re megint más lesz, a júniusi Pole Theatre UK-n pedig egy harmadik sztori kerül a színpadra… Amúgy olyan a kapcsolatunk már-már, mint egy házasság, nagyjából végigmentünk már az összes fázison. Szinte az összes versenyemre együtt utazunk, és a gépen már agyalunk a következő koreón.
Nem lehet egyszerű ennyi mindent csinálni egyszerre: nem unod még a versenyzést?
Én is fáradt vagyok azért sokszor. De a versenyzés nagyon jó arra, hogy megtörje az edzések monotonitását, és hogy kihozd magadból a legtöbbet. Szerencsére nekem azért már a versenyzői múltamból fakadóan van tapasztalatom: figyelek a testem jelzéseire. Más kérdés, hogy sok mindent rutinból csinálok, és például eleinte a rúdon elfelejtettem levegőt venni, hiszen a medencében ahhoz szoktam, hogy be kell várni a csapattársakat, és ha megfulladsz, akkor is utolsónak jössz fel. Én úgy nőttem fel, hogy nem vehetek levegőt, és mindig azt csinálom, amit mondanak. Ha tetszik, ha nem. Ezeket le kell nyelni. Ha nem tetszik a zene, akkor is arra kell dolgozni. Ezért is volt elsőre furcsa, mikor Barbi [Pálmaffy] az első közös koreográfiánk készítése közben két ötletet is felhozott ugyanarra a részre, és megkérdezte, melyiket akarom? Mire én visszakérdeztem: melyiket kell? Idő volt, mire megtanultam, hogy ez szóló műfaj, és szabadon dönthetek.
Azért voltak a sportmúltadnak előnyei is…
Igen, spiccem és átfeszített térdem volt, azon már nem kellett dolgozni. Úgyszintén megvolt bennem a versenyzői szemlélet is. De még így is hányszor fordult elő, hogy sírva jöttem le a színpadról! Mások azt hiszik, ilyen velem nem fordul elő, pedig dehogyisnem! Például a 2014-es VB, ami nem is sikerült rosszul… Amit megtanultam, hogy magamból a legtöbbet hozzam ki, a többi úgysem rajtam múlik. Sorrendben elsőnek indulni például nem szerencsés. Ott volt a tavalyi Pole Theatre World, ahol szintén a döntőbe jutottam, de pont szünet után én voltam az első: hiába voltam vicces, egyszerűen nem volt hangulata. Továbbá ne felejtsük el: ez egy pontozásos sportág, sokszor saját embert pontoznak a bírók… Erre mondta a régi edzőm: „legyél annyira jó, hogy ezek ne számítsanak”.
Ez azért általában össze szokott jönni…
Közhely, de ha valamit szívből csinálsz, akkor az mindig átjön. Például a 2018-as Pole Theatre Hungary-n nagyot szólt az előadásom, annak tényleg megvolt a hangulata. Ott véletlenül pont úgy és pont akkor esett le a cipő a lábamról, amikor kellett, egyszerűen minden tökéletesen jött ki. Amúgy azt mondják, hiba nincs, csak ha valami nem jön össze, arra jól kell reagálni… ez a színpadi jelenlét.
És meddig tervezel színpadon lenni?
Amíg tudunk újat mutatni, és amíg Vixynek pörög az agya…
Szerző: VE