2016
ÁPR
24.

A legjobb pozícióból: látogatás a Pole Positions Moscow-ban

Bár a Pole Positions-t biztos orosz nyelvtudás ÉS / VAGY videós segítség nélkül lehetetlen megtalálni, ami utána ott várja az embert, az minden próbálkozást megér ennek a lehetetlen helynek a felkutatására. Moszkvai riportunk első részét itt olvashatjátok!

Ha az ember (lánya) bárhol a világban jár, vétek lenne egy jó rúdtánc-edzést kihagyni. Különösen igaz ez Moszkvára. Rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy először a Trashdance-ben próbálok szerencsét. Gyors levelezést követően kiderült, hogy ők Szentpéterváron vannak… ugye-ugye, a szőke (rudas) nő. Jól van, na, akkor keressünk igaziból Moszkvában stúdiót! Például a Pole Positions-t. A Trashdance-ben korábban előzékenyen beajánlottak Alexander Baranovhoz, a stúdió egyik tréneréhez. Bár az orosz rendszert nem ismertem, éltem a gyanúperrel, hogy jobb, ha előre bejelentkezem. Feltételezésem nem volt teljesen alaptalan. Jó három napomba - és folyamatos, rendkívül intenzív egyeztetésekbe - telt, mire kaptam időpontot, ugyanis ott kint az ÖSSZES óra pillanatok alatt betelik. Mondjuk, olyan oktatók neve olvastán, mint például Julia Bozina, ezt nem is csodálom. Nem tudok különösebben jól oroszul, de ha szuahéli nyelven tartotta volna az órát, akkor is mentem volna. Mármint ha nem telt volna be az az óra is… Öröm az ürömben, hogy később kiderült, Julia éppen Törökországban kalandozott, ezért a héten helyettesítették az óráit. Így hát tovább próbálkoztam. Végül elutazásom előtti napon sikerült bekönyörögnöm magam egy  csoportos és egy magánórára - amiből aztán váratlanul három óra lett (és ami az orosz nívót ismerve két hét kihagyás után különösen vakmerő vállalásnak tűnt). 

Moszkvában amúgy láthatóan elég rugalmasak az emberek a munkaidőt illetően, ugyanis az első óra este f6-kor kezdődik, míg az utolsó este f11-kor ér véget. (De, most komolyan.) Biztos, ami biztos, ráhagytam az érkezésre egy órát. Fél órával kezdés előtt megvolt a házszám. Képzeletben már vállon is veregettem magam a ritka pontos érkezésért. Éppen csak arra nem számítottam, hogy ez a házszám a nem kicsi orosz posta egyik nem kicsi volt épületét jelzi, aminek mindkét oldala több száz méter hosszan nyúlt el, belül újabb tömbökkel, és RENGETEG falanszterszerűen feldarabolt hellyel, természetesen mindenféle egyéb megjelölés nélkül. Úgyhogy az órát én a magam részéről rögtön egy intenzív kardio sétával kezdtem, fel-alá talpalva a nagy udvarban. Próbáltam a női megérzéseimre hagyatkozni, majd a női logikára, mindkettő kudarcot vallott. (Telefonom és netem sem volt, időm meg aztán még kevésbé.) Egy ideig próbáltam a neten korábban látott képek alapján kívülről beazonosítani az ablakokat, hogy legalább az épület meglegyen - sikerfaktor: nulla. Aztán az az ötletem támadt, hogy elkezdem nézni az egyik tetszőlegesen kiválasztott bejáratnál, jönnek-e be rudasnak kinéző lányok. Egy jött is, de láthatóan ő is teljesen el volt tévedve. Egy ideig követtem, aztán másik irányba fordultam, és mire visszanéztem, egyszerűen felszívódott. Magam sem hittem, de öt másodperc alatt teljesen eltűnt a szemem elől. Ekkor már kezdtem kétségbeesni, hiszen tényleg feltett szándékom volt, hogy rudas órára megyek!

Irány az épülettömb egyik végében a sorompós porta: oroszul elmakogom, mit szeretnék - nem értik, majdnem értik, ki tudja, értik-e egyáltalán. Akármi is van, egy villogó betűs bejáratra mutatnak. Odarohanok. Kávéőrlő üzem, de modernnek tűnik, és az alagsorban a srác majdnem tud angolul, ami Moszkvában már olyannak számít, mintha tudna. Félig angolul, félig oroszul elmagyarázom neki kétségbeesésem okát. Előkapja a telefonját, és felhívja a notebook-omon offline mutogatott kontakt telefonszámot. Hosszas egyeztetés következik. Tűkön ülök. Nem értem, mi tart ennyi ideig! De türelmesen várok, mert HÁTHA tud segíteni. Végül is csak tíz perc késésben vagyok…

Egyszer csak befejezi, és a távolban egy szinte nem is látható ajtóra mutat, hogy azon kell márpedig bemenni, aztán fel a harmadikra. Szuper. Rohanok. Fel sem tűnik, hogy nem az ajtón megyek be, hanem a teherlift gombját nyomom meg. Jó, egy idő után kapcsolok. Az ajtó jobbra van. Gyorsan fel a harmadikra. Semmi. Egy hatalmas gyárépület belső folyosóján állok, szemben egy fotóstúdió. Sírni tudnék. De itt már nem adhatom fel, érzem a rúdillatot a levegőben. Bemegyek a fotóstúdióba, kézzel-lábbal mutogatok. Nem tudják. Aztán a pult mögül a semmiből felkel egy srác, és úgy tűnik, ő tudja. Elindul, és én hosszan követem a meglehetősen szűk, ámde hatalmas belmagasságú folyosókon. Már lassan a semmiben járunk. Aztán egyszer csak balra egy ajtó, rajta a felirat: Pole Positions Moscow. Hopp, megvan! Kábé mintha a mennyország kapuját találtam volna meg. Odabent a recin elhadarom, hogy Vengríja és foglalt időpont - rögtön mutatják szemben a termet. Gyors átöltözés, rohanás be. Legalább ez a kép már ismerős Instáról. Ekkorra a bemelegítésnek közel vége, de én már annyira boldog vagyok, hogy ez sem hiányzik, az endorfintól magamtól csúszom le spárgába. 

(A fenti videót elég 0:39-től követni, hogy kiderüljön, milyen RÉM EGYSZERŰ megtalálni a stúdiót...)

Az órát Arina, a stúdió tulajdonosa tartja - akiről mellesleg kiderül, hogy ügyvéd. Nekem külön angolul is magyaráz mindent, nagyon figyelmes. Forgó rudas kombinációkat veszünk. Nem annyira nehezek, csak már régen edzettem. Úgyhogy teljesen lefáradok. Főleg, hogy itt alapszabály, hogy egy rúdon csak egy ember edzhet! Nem csodálom, hogy az oroszok ilyen tempóban fejlődnek! Ja, és persze mindent a másik oldalra is meg kell csinálni… na, ez már kínosabb… Óra végén még három perc kötelező szabad koreográfia, az éppen berakott zenére. Izgalmas kihívás. Már New Yorkban is próbáltam, akkor is tetszett. Kellene ilyen itthon is. Csökkenti a szégyenérzetet, növeli az önbizalmat, a kreativitást és az állóképességet.

Óra után alig jutok el a recepcióra, ugyanis az előtéri folyosó fiúkkal van tele. Igen, fiúkkal. Akik a terem és a reci közötti folyosón matracokat fektettek le, azokon szaltózgatnak. Tessék?! Csak pislogok. Van itt élet! A nagyterem előtti kisteremben pedig selymen gyakorol egy fiú és egy lány. Mellettük karika lóg le a plafonról. Ugyancsak itt még van két rúd is, egymástól versenykiírás szerinti távolságra. A rudak magasságáról már nem is beszélek, mert az legalább 7-8 méter. Az egyik falon bordásfal, továbbá akrobatikus elemek kivitelezéséhez szükséges speciális felfüggesztés (sok Insta videón láttam már), sztep padok, szalagok, kötelek, és még sorolhatnám, mennyi minden. Na és a legbecsesebb: a terem közepén egy lengőrúd! Nem tudok ellenállni a kísértésnek. Belengetem, aztán felkapaszkodom rá. Repülök! Tapadok! Felbátorodom: bicska, attitűd. Ok, még mindig megvagyok. Itt viszont már cserbenhagy az erőm, inkább spórolok, hiszen éjjel 11-kor még magánórám is lesz, és szaltót ígért Szása, mert szerinte szaltózni mindenki tud. Hát... Bízom a józan értékítéletében.

(A második rész, ami a magánóra viszontagságairól szól, hamarosan érkezik!)

 

Szerző: VE


Hozzászólások


További kapcsolódó bejegyzések

KATEGÓRIÁK

HÍREK »
SZTORIK »
RÚD+TE »
TIPPEK »

SZAVAZZ!

Te milyen ziát használsz?

iTac
Dry Hands
White Chalk
LupitPole párnácska
Dew Point
Váltogatom
Semmit
Nem tudom
Más

SZAVAZOK!

LEGNÉPSZERŰBB CIKKEK

ESEMÉNY NAPTÁR

Facebook

Instagram

Kövess Instagrammon!

Értesülj elsőként!

Ha az elsők között szeretnél értesülni a legújabb rudas hírekről, iratkozz fel időszaki hírlevelünkre!

Küldj nekünk történetet!

Van olyan rudas híred vagy történeted, amit megosztanál? Küldd el az info@rudvilag.hu címre!