28.
Egy pécsi lány Ausztráliában: Szennyai Timi Amy Hazel-nél járt látogatóban
Nem sok embernek adatik meg, hogy eljusson a távoli Ausztráliába. Szennai Timi, a pécsi Chrome Bunnies tanítványa azonban ott járt, és ha már egyszer ott volt, benézett Amy Hazel-hez is. Nyári élménybeszámolóink első darabját alább olvashatjátok.
Úgy alakult, hogy tavaly december elején elutaztunk Ausztráliába, ahol január végééig maradtunk. Sok helyen jártunk, szoros volt a menetrendünk. Kicsit szomorú voltam, hogy ilyen hosszú ideig nem rudazhatok, ezért minden alkalmat megragadtam, hogy ne tunyuljak el (játszótér, faág, stb). Januárban elhatároztam, ha törik, ha szakad, én elmegyek Amy Hazel (The Pole Unicorn) egyik órájára. Már régóta követtem Instagram-on, láttam a stúdió nevét, ahol rudazni, karikázni szokott, átböngésztem a honlapjukat, felvettem a kapcsolatot Amy-vel, aki segített bejelentkezni az órájára, és nagyon kedvesen, türelmesen válaszolt minden kérdésemre. Befizettem az óradíjat (interneten, előre), és alig vártam, hogy mehessek.
Szerencsére közel volt a szállásunkhoz a Blackbird Melbourne (kicsit kevesebb, mint fél óra alatt odaértünk kocsival, mondjuk az ausztráloknál a távolság fogalma kb. 500 km-nél kezdődik). Egy kicsit megilletődtem, amikor egy ipari részre kanyarodtunk az autóval, és egy raktárépület mellett álltunk meg. Egy hatalmas "garázsajtón" keresztül lehetett bemenni, ahol egy lélek sem volt, mivel a meleg miatt a recepció nem a bejáratnál üzemelt. Csak kapkodtam a fejem, hogy merre tovább, aztán meghallottam, hogy menjek bátran beljebb. Kicsit korábban érkeztem, hogy szokjam az "idegen" helyzetet, de kár volt aggódnom, mert egy olyan közösség fogadott, akik úgy köszöntettek, mintha évek óta oda járnék. A stúdió tulajdonosa megmutatott mindent, mindenki tudta, hogy Magyarországról jöttem, kifaggatott az utazásunkról, merre jártunk, kivel jöttem, mikor megyünk haza, stb. Fontaine (akit biztos sokan ismertek a 3 méter hosszú lábairól) még jégkrémmel is megkínált :P Ámultam-bámultam, nagyon tetszett a stúdió kialakítása!
Amy bemutatkozott a kezdés előtt, emlékezett, hogy beszéltünk, és nagyon örült, hogy Magyarországon ennyi rajongója van. Elkezdődött az óra, gyors bemelegítés, aztán elkezdtük tanulni a napi koreót. Ott szembesültem vele, hogy itt bizony kőkemény floorwork lesz... amiben jó magyarhoz híven nem jeleskedem. Ráadásul magassarkúban, amit nem vittem magammal :D Ott álltam egy full-on betelt órán, egyedüliként cipő nélkül... kicsit hülyén éreztem magam, de ez van, majd lábujjhegyen tipegek... aztán kaptam kölcsönbe egyet :) Öröm-boldogság, mehet a buli! Egy óra alatt én úgy elfáradtam, folyt rólam a víz, alig kaptam levegőt. De a végtelenségig boldog voltam, hogy ott lehetek.
A férjem az óra vége előtt jött értem, le volt döbbenve, hogy már úgy üdvözölték: ő biztosan az én férjem. Az óra végén lőttünk pár közös képet Amy-vel, írt néhány kedves sort a pécsi Chrome Bunnies Rúdtánc Stúdiónak, ahová járok. Megköszöntem a lehetőséget, és az egyik legkirályabb élménnyel távoztam onnan. Kicsit sajnáltam, hogy nem tudok többször menni, mert teljesen más világ az itthoni órákhoz képest. Másnap fájtak a térdeim, kék-zöld foltos voltam, de boldogan meséltem az élményeket az otthoniaknak, és megbeszéltük, hogy ezt a koreót bizony megtanuljuk :) Azóta is követem a munkásságukat és nosztalgiázom, akárhányszor megjelenik egy újabb poszt, és persze hitetlenkedve gondolok arra, hogy igen, én is ott voltam!
Szerző: Szennyai Tímea